Sajnos vannak dolgok, amik gyökeresen meg tudják változtatni az embert. Ilyenek a kudarcok, a visszautasítottság, a sorozatos sikertelenség, és az ezekből következő függőbetegségek, mint például az alkoholizmus. Nem egy egyedi eset, amikor valaki a pohár fenekén keresi a megoldást a gondjaira, de valamiért sose találja, és mindig meg van győződve, hogy a következőben ott lesz. Hát, sajnos ez nem így van. Az alkohol nem megoldás a problémára, csak elfeledteti azt. Szegény apósommal is ez volt a helyzet, ő sem tudott egy idő után már megbirkózni a világgal. Ahogy az alkoholizmus stádiumai szépen sorban haladtak át rajta, úgy lett egyre nyilvánvalóbb, hogy menthetetlen, viszont ebbe beletörődni a legkevésbé sem könnyű. Aki még nem tapasztalta meg, hogy milyen az alkoholizmus, ha egy közeli szerettünket sújtja, annak fogalma sincs arról a sok aggodalomról, nyomasztó érzésekről, amit ki tud váltani. Hiába veszed tudomásul, hogy nemigazán van, amit tehetsz, azért a végén mégis úgy érzed, hogy cserben hagytad.
Azt hinné az ember, hogy programozóként könnyű elhelyezkedni, viszont az igazság valahol félúton mindig elakad. Valóban vannak olyan programnyelvek, amikkel könnyű állást találni, viszont ha valaki nem akar már frissíteni a tudásán, ráadásul eléggé el is van keseredve, annak sajnos nyújthatsz bármilyen mentőövet, nem fog kievickélni a sekélyesbe. Az apósom világ életében egy nagyon értelmes és racionális ember volt, azonban a makacssága egy egész ménesnyi öszvérrel vetekedett. Megszűnt a munkahelye, és 50 fölött már kevésbé szívesen kezd el az ember álláshirdetéseket böngészni. Ráadásul a meglévő tudását sem volt hajlandó fejleszteni, mindig arra hivatkozott, hogy öreg ő már tanulni. De ha egy programnyelvet többé már nem használnak, akkor az bizony feleslegessé válik. Hát, az öreg inkább elvállalt kínjában mindenféle egyéb munkát, közben pedig egyre többet és többet ivott. Egy idő után már nem lehetett nem észrevenni, ahogy az alkoholizmus stádiumai egymás után mennek végbe nála, és sajnos nagyon rossz irányba fejlődött minden téren.
Kötözködővé vált, kiállhatatlanná, már a saját családja is menekült előle. Szegény anyósom nagyon el volt keseredve, folyton panaszkodott, hogy nem bírja már tovább. Mi próbáltuk a férjemmel támogatni amiben csak tudtuk, de a probléma nem nála kezdődött. Sokat kutakodtam az interneten, hátha valahonnan segítséget lehet szerezni, többek között arra a magánklinikára is így akadtam rá, amelyiknek az elérhetőségét végül elküldtem az anyósomnak. Az tanácsoltam, hogy vegye fel velük a kapcsolatot, és ha kell, akkor anyagilag belesegítünk a konzultációkba, sőt, ha sikerül, akkor a kezeléshez is hozzá tudunk adni. Sajnos elakadt a dolog, mert az apósom nagyon nem volt hajlandó együttműködni senkivel. Váltig állította, hogy semmi baja, neki ez kell, ez tartja életben, pedig az ötvenes évei végén kinézett vagy hetvennek. Elszomorító volt látni, ahogy leépül, az alkoholizmus stádiumai a vége felé közeledtek. Egy este éppen otthon néztük a kedvenc sorozatunkat, amikor kaptuk a telefont, hogy meghalt. Hosszú, és fájdalmas volt a gyászidőszak, azt kívánom, hogy többé senkinek se kelljen ilyesmit átélni. Ha hasonlót tapasztalsz, kedves olvasó, akkor próbálj meg még idejében a tettek mezejére lépni, és erőszakosabbnak lenni, mint amilyenek mi voltunk. Egy bizonyos pont előtt még majdnem mindenki menthető, hátha Te szerencsésebben jársz.