Napjaink egyik legnépszerűbb szakmája a szoftverfejlesztés. Az idősebb korosztály nagy része értelmezni sem tudja ezt a szókapcsolatot, de ezen felül határozott meggyőződésem, hogy mindenkinek van legalább egy olyan ismerőse, aki szoftverfejlesztőként dolgozik.
napelemes rendszerek
Ez alól én sem vagyok kivétel, sőt, egy baráti társaságon belül három ilyen ismerősöm is van, pedig nem kockákból áll a társaság maradék része. Viszont ők nagyon hasznosnak bizonyulnak, mert azon túl, hogy jó fejek, képesek megoldani a családjaik és a barátaik olyan jellegű problémáit, ami nekik ugyan csak mosolyt csal az arcunkra, nekünk viszont ellehetetleníti a modern technikával való gördülékeny kapcsolatunkat.
Történt egyszer, hogy ezzel a társasággal ellátogattunk egy egyhetes könnyűzenei fesztiválra. A buliban felhőtlen volt a hangulat, napközben kimentünk az erdőbe, iszogatni az árnyékos, hűs helyeken, esténként visszamentünk a koncertekre, hajnalban lefeküdtünk pár órára a sátrainkba, majd a nap első perzselő sugarait megérezvén minden nap kezdtük előröl az egészet. Már a fesztivál végéhez közeledtünk, amikor a kis kooperációnk összeállt. A fesztivál ezen szakaszára már az ember kibeszél magából minden olyan aktuális témát, amit ilyen hangulatban meg lehet vitatni. Szó volt családról, barátokról, jövőről, múltról, és persze a munkáról is.
Olyan hiánypótló eszközök feltalálását céloztuk hát meg, ami akkor a világ legelengedhetetlenebb kellékeinek tűntek, de így utólag visszagondolva valószínűleg még nem született egy olyan ember sem, aki ezekre a dolgokra akár csak a legminimálisabb pénzt is rááldozná.
A kedvenc találmányaink a napelemes rendszerrel működő, eddig merésznek gondolt dolgok voltak, úgy, mint a napelemes automata esernyő, napelemes szárítógép vagy napelemes hó fúvó. Eredetileg ezeket az ötletek viccnek szántuk, ám a három kedves kocka barátunk olyan komolyan vette, hogy elkezdtek munkálkodni a megvalósíthatóságon. Mi örömmel hallgattuk őket egy darabig, aztán már kicsit kezdett érthetetlen zagyvaságnak tűnni az egész, így inkább bementünk a koncertekre, míg ők kint maradtak és tovább dolgoztak a nemes ügyön.
Mikor vége lett a számunkra érdekes programnak, felkerekedtünk megkeresni a kis feltalálóinkat, és bíztunk abban, hogy legalább addig a konklúzióig eljutottak, hogy a napelemes automata esernyő még vicc szinten is szánalmas ötletnek bizonyult.
Nagy meglepetésünkre, mire kiértünk, a fesztivál területén kívülre, nem találtuk azon a helyen őket, ahol ott hagytuk. Ez csak azért volt furcsa, mert addigra már valószínűleg olyan állapotba kerültek az italtól, hogy képtelennek kellet volna lenniük az önálló helyváltoztatásra. Tévedtünk. Nagyon is képesek voltak.
Az erdő közepén volt egy kocsma, ami csak a fesztivál idején volt nyitva, az év többi részében nem volt értelme működtetni. Olyan ez, mintha a Mikulás világa lenne, hiszen jó pár napig boldoggá teszik itt az embert, aztán eltűnnek egy évre, hogy kipihenjék a fáradalmakat és újabb erőt gyűjtsenek a jövő évi küldetésig.
Ebben a „csoda országban” sikerült a kis zsenikéink nyomára bukkanni, ahogy a teljesen leharcolt, fáradt idős pultos bácsit próbálták arról meggyőzni, hogy igenis be kellene fektessen az ötletükbe, és az ablak nélküli, sötét erdő közepén álló kocsmába napelemes sörcsapot és italadagolókat szereltetni.
A kocsma tele volt a technika vívmányai iránt érdeklődő lelkes hallgatósággal, akik csak úgy itták a cimboráink szavait, és miközben elnézést kérve visszavittük őket a sátrakhoz, pár követőt is szereztünk, akik hajlandóak lettek volna némi pénzbefektetéssel hozzájárulni az új találmányok megvalósításához. A másnapi ébredés után már mindenki tudta, hogy a srácok nem ezekből az ötletekből fognak hatalmas gazdagságra szer tenni.